A művészet nem más, mint kötéltánc

Interjú Horváth Lóczi Judittal és Mata Attilával. Egy szobrász és egy festő. Egy férfi és egy nő. Különböző generációba tartoznak és eltérő jellemek: az egyik vad, a másik szelíd. Mindketten alkotó emberek, akik a művészetre rendeltettek, mégis mindketten megküzdenek az anyaggal és az idővel.


Mikor szoktatok alkotni, van-e ebben valamiféle rendszer?

Mata Attila: Az alkotókedvvel sosem volt gondom, de napi rutint soha nem sikerült kialakítanom. Van olyan szobrom, ami hajnali 3-kor készült, mert akkor jött egy ötlet. Előfordul, hogy este csak úgy netezek, meglátok valamit, ami elindít bennem egy gondolatot, és elkezdek rajzolni. Az alkotás nem ihlet vagy akarat kérdése, a szobrot nem én csinálom, bár általam jön létre.

Horváth Lóczi Judit: Az alkotás tényleg másállapot, koncentrált folyamat, ami egyszerre pihentető és fárasztó. Két kisgyerek mellett nálunk sincs rendszer, de amikor csak tehetem, megyek a műterembe. Ha nem jut eszembe semmi, akkor pakolászok, rendet rakok, de ott kell lenni, abban a térben, és egyszer csak elindulnak a gondolatok. Hordok magamnál egy jegyzetfüzetet is: míg a fiaim játszótereznek, én ülök egy padon és skiccelek.

Egyenes volt az út a művészpálya felé?

MA: Szerintem nem döntés kérdése, hogy valaki művész lesz-e. Ha annak születtél, az kell, hogy legyél. A szüleim szemléletével nem egyezett a művészpálya, elképzelni sem tudták, milyen nehéz volt bekerülni a főiskolára, amikor hétszáz jelentkezőből mindössze nyolcat vettek fel, mégsem lehetett más utam. Vígh Tamás volt a mesterem, akit szokatlan módon én választottam. Megvívtuk a harcainkat egymással. A főiskolai tanítás arra épült, hogy először megtanítottak másolni, ezután kellett eltérnünk, és megtalálnunk a saját hangunkat. Vígh mester hagyott keresgélni. Emlékszem arra a meghatározó esetre, amikor megnézte a munkámat, majd azt mondta: nagyon jó, amit gondol – meg tudná ezt csinálni négy különböző variációban, hogy meggyőződjünk arról, hogy az első elgondolásunk tényleg a legjobb-e?

HLJ: Nekem is azt szokta mondogatni a mesterem, Konok Tamás, hogy nagyon jó, Judit, akkor ebből egy sorozatot. Az embernek sokszor nincs türelme hozzá, hogy végigjárja az összes lehetőséget. Ettől függetlenül ez egy nagyon jó tanács. A megfelelő mester kiválasztása azért is fontos, mert a rossz iskola nagyon el tudja bizonytalanítani az embert. Nekem három fontos mesterem volt: Kelemen Marcelltől és Barabás Mártontól megkaptam az anyagismeretet, a technikákat, Konok Tamás pedig a mai napig a mentorom, emberileg és szakmailag is követi a pályámat. Nekem az emberi tanítás talán fontosabb a mesterektől, mint a szakmai. Felbecsülhetetlen, hogy láthatok egy példát magam előtt. Konok Tamás sokszor meghallgatta, milyen gondokkal küzdök, érdekelte, miként egyeztetem össze az alkotást a családdal. Egyszer kibukott belőle, hogy ne gondoljam, hogy ő nem félt ugyanúgy, mint bárki, és a mai napig vannak kérdések benne, amikor nekilát egy új munkának. Nekem sokat segített az a felismerés, hogy elismert művészként is ugyanolyan nehézségekkel küzd, mint én.

Bennetek milyen félelmek vannak?

HLJ: A hazai közeg nem feltétlenül nyitott az absztrakt művészetre, pedig több mint százéves stílusról beszélünk. Nehéz mit kezdeni azokkal a kritikákkal, hogy „ilyet én is tudnék” vagy „mi ebben a jó”. Nekem nem könnyű megmutatni a dolgaimat.

MA: A félelemmel kapcsolatban mindig az Ember a magasban című dokumentumfilm jut az eszembe, ami egy francia kötéltáncosról, Philippe Petit-ről szól, aki 1974-ben egy 45 percig tartó, illegális akcióban, egy 200 kilogrammos acélkábelen egyensúlyozott a Világkereskedelmi Központ ikertornyai között. Nem hiszem el, hogy nem félt, de átment. Ez a művészek sorsa. A szobrászat tipikus kötéltáncos műfaj. Ahhoz, hogy megfogjam, ami a fejemben van, végeláthatatlanul sok rajzot készítek, majd kiválasztok egyet, kiteszem a műteremben a táblára, és a forgatható asztalon elkezdek összerakni egy vázat hajlított drótokból. Csakhogy a tér egy igazi gyilkos: amikor az a remek rajz kikerül a térbe, a tér megöli. Minden egyes tárgynál ott van a küzdelem a térrel, amit ha elveszítek, nem leszek szobrász többé, ahogy a kötéltáncos is mindig azt kockáztatja, hogy lezuhan, nem ér át a másik oldalra.   

Honnan lehet tudni az elkészült műről, hogy sikerült-e?

MA: Érezni lehet, hogy az adott szobor működik-e. Ha ugyanazt a szobortervet más anyagból készítem el, más lesz a szobor is, mert az anyag maga hozza létre a teret, a közönség pedig a szobrot, azáltal, hogy látja. Én pedig a közvetítő vagyok.

HLJ: A friss munkákat egy időre félre szoktam tenni, aztán pár nap múlva, amikor újra előveszem, akkor derül ki igazán, hogy milyen. A kiállításmegnyitó kényelmetlen helyzet, mert a legbelsőbb dolgaimat mutatom meg idegeneknek – kicsit olyan, mintha az ember meztelenül állna a közönség előtt.

Könnyen el tudtok válni a kész alkotásoktól? Milyen a kapcsolatotok a gyűjtőkkel?

MA: Végtelenül tisztelem a gyűjtőket. A pénzben, amit a szobromért adnak, absztrakt formában benne van az életük, a szoborban pedig az én életem. Ez egy nagyon tiszta kapcsolat: az életük egyik darabját adják az én életem egy darabjáért.

HLJ: Nem okoz gondot elválni a munkáimtól, kivéve azt a néhány képet, amit a fiaimnak festettem, rájuk gondolva. Azok nem eladók.

Jankó Judit  |   2019/04/05
Ápr 9

Innováció és új irányok keresése B. Braun a művészetért

Interjú | A művészeti projektek zömének szüksége van támogatásra ahhoz,hogy megvalósuljanak, legyen az egy színházi előadás, komolyzenei koncert, egy kiállítás vagy más képzőművészeti esemény. Világszerte számos kis- és nagyvállalat, illetve magánember vesz részt a kultúratámogatásában az állam mellett.


Ápr 3

Amivel beharangoztuk: Budapest Art Week film

Interjú | Kalló Péter rendező mesélt a Rockstar Studios-tól az imázsfilm koncepciójáról, hogy milyen gondolatok és benyomások inspirálták a tervezési folyamat során és a felvételek elkészítésekor.